Prológus

A teremben néma csend volt, a táblán csikorduló kréta fülsüketítő volt. A diákok egyenes háttal ültek a székeiken és gyöngybetűvel írták azt, amit a tanár.

A leghátsó padban az ablak mellett ült egy lány, aki figyelmét nem a tanárra szentelte, hanem az utcán járkáló emberekre.

Hangos kopogtatás zavarta meg a néma csendet. A tanár magas sarkújának kopogtatása sem vonta fel a lány figyelmét. Végül a tanár nagy sóhajjal megfordult és fejbe dobta a lányt.

- Áú. – kapott a fájó ponthoz és csúnyán nézet a tanárra.

- Valaki hozzon egy krétát. – a teremben papírok kezdtek repkedni, majd pármásodperccel később újra. – Köszönöm! – vette el a krétát a fiú kezéből – Nos, ha ennyire érdekes az órám, akkor futni is elmehetnél.

A lánynak nem volt beleszólása, egy halk csettintéssel már az öltözőben is volt. Zsörtölődve ugyan, de átöltözött. Kosaras nadrágban és egy laza trikóban kiment az udvarra.

A körök egyre hosszabbak lettek, rajta pedig egyre több izzadság jelent meg. A harmincadik kör után megállt, hogy kifújja magát.

A nap lassan telt, a lány már harmadjára volt a futó pályán, a napfolyamán, pedig még testnevelés órája sem volt. Elfáradt, de a nap végére mindig feltöltődik. Pár órára kiélvezheti az élet örömeit, megfigyelheti az emberek viselkedéseit és persze szórakozhat is velük egy kicsit. A többi diák nem igazán szeret emberek közzé menni, túl erős volt a vérszomjuk. A lány mindig is különbözött a többiektől. Vonzották az emberek, ami egy démonnál nem jó dolog. A tanárokat egyre jobban irritálja a lány jelenléte. A diák társai fogadásokat kötnek, hogy mikor fogják eltávolítani.

Mérgesen megrázta a fejét, arrébb rúgott egy követ és tovább futott.  

¼                     

   A lábai a kijárat felé húzták, de az utolsó pillanatban megkellet állnia.

- Hé haver. Hova mész? – izgága hang volt.

Először alig bírta felismerni, hogy ki a hang tulajdonosa, majd kapcsolt az agya és egy hamiskás mosolyra húzta a száját.

- Levegőzőm egyet koncert előtt. – válaszolta.

- Kimenjek veled?

A két fiú szinte egy magas volt, de a fiatalabb komolyabb testtartással rendelkezett. Komoly tekintette néha kirázta a társait, ezért mindig egy álcát visel, ami kezd az élete részévé válni.

- Nem kell, de azért kösz. – elment a másik fiú mellett, aki vállat vonva tovább ment idegesíteni a többieket.

A levegő kint kellemesebb volt. A nyár kezdett a végéhez közeledni ezért az idő is lehűlt, de nem annyira, hogy kabátot kelljen felvenni az embereknek.

A fiú nem tölthetett kint sok időt. „Ha sztár az ember kevesebb időt tudd saját magára fordítani” gondolta, miközben vissza felé lépkedett. Belépve az öltözőbe az emberek körülötte kezdtek mozgolódni, majd leültetették a smink asztalhoz.

Nem szerette, ha kisminkelik, bár melyik fiú szereti. Viszont azt, ahogy az ecsetet végig húzzák az arcán mindennél jobban imádta.

A banda többi tagja már rég kész volt és táncoltak, énekelte, kergették egymást. A hangulat a tetőfokon volt, mint mindig koncertek előtt. Persze a fiú is mindig beszállt.

- Öt perc és műsor. – szólt a menedzserük és mindenkit kiterelt, hogy átadja a fiúkat a statisztáknak. A legfiatalabb tag még vissza ugrott és újfajta karóráért, amit mindig magán hord.

A fiúk egy csapat kiáltás után felszaladtak egy színpadra, ahol több ezer sikítozó lány várta őket. Az emberek szerették őket, mindennél jobban.